Réthy Endréné esete a konstruktivizmussal, a kritika kritikája

Réthy Endréné írt egy könyvet a tanulásfelfogásokról, tanulásparadigmákról, és ebben meglepően sok helyet szentelt a konstruktivizmusnak. Elolvastam. Azt hittem, nem jól látok. Ez persze fiziológiai értelemben íg is van, de itt arra vonatkozik, hogy azt hittem, ilyesmiket nem is lehet leírni. Mindenesetre - szokásomhoz híven - leírtam, mit gondolok erről a merényletről. 

Készült egy inkább a dokumentálás céljait szolgáló "lista" a könyvben szereplő, a konstruktivizmussal kapcsolatos jó pár megfogalmazás általam megfogalmazott kritikájáról. Ezt is el lehet olvasni, de nem egy szépirodalmi mű olvasásának élményét adja a fotelben ülve, vagy elalvás előtt az ágyban. Mondom, inkább dokumentáció, ne maradjanak szó nélkül azok a súlyos problémák, amiket én látok annak Réthyné könyvében. 

De készült egy "tanulmányszerű", rövidebb, talán olvashatóbb írás is, ami összefoglal egy rendszerezés alapján, és rámutat Réthyné "eljárásainak" alapvető problémáira. A két írás össze van kötve, mert a tanulmányban a részletek nincsenek kibontva, pusztán hivatkozások jelzik benne, hogy a dokumentációban mely pontokat érdemes esetleg megnézni egy adott részlettel kapcsolatban. Mindkét írás a Google Drive-on található, az első link a dokumentációé (listáé), a másik a tanulmányé.  

Dokumentáció

Tanulmány 

 

Mit mondhat a konstruktivizmus a racionalitásról és az irracionalitásról?

 

Mit lehet mondani a racionális és irracionális hiedelmekről (hitekről) és cselekvésekről radikális konstruktivista ismeretelméleti alapokat használva? Knausz Imre „Arról, hogy mi irracionális és mi racionáis” című blogbejegyzésében a racionális és irracionális hiedelmek és cselekvések meghatározására tesz kísérletet. Ez a kísérlet felhasználja az objektív igazság létezése elfogadásának elvét. Az kezdett el érdekelni, hogy mit lehet mondani a racionalitás és az irracionalitás fogalmairól, ha nem objektivista módon közelítjük meg a kérdést.

Nem reagálok Knausz írásának egészére, hanem csak a racionalitással kapcsolatos alapgondolatát elemzem, illetve az irracionális hiedelmek fő jegyeivel kapcsolatban teszek néhány észrevételt.

Miket tekintsünk racionális hiedelmeknek? Amennyiben jól értem Knausz állításait, ő azt mondja, hogy a tapasztalatokkal, tudományos és nem tudományos, de alapos ellenőrzésekkel nagyon gondosan megtámogatott hiedelmek racionálisnak tekinthetők. Ésszerű dolog hinni ezekben. A tudomány történetében, de az emberiség sok-sok ezer éves tapasztalatainak tengerében is számtalan olyan elmélet, elképzelés, elgondolás volt, amely nagyon erős tapasztalati háttérrel rendelkezett, ám idővel, a kutatások, az emberi gondolkodás és praxis fejlődésével az is kiderült, hogy megkérdőjelezésükkel kapcsolatban is súlyos „bizonyítékok” állnak rendelkezésünkre. A példák között olyanok vannak, mint a nagyon sokáig megdönthetetlennek, a „tudomány végállapotának” gondolt, Newton és Galilei munkássága nyomán kiépült klasszikus mechanika. A rendkívül alapos tudományos, empirikus ellenőrzés, a gyakorlati alkalmazások történelemfordító sikere sem mentette meg attól a klasszikus mechanikát, hogy ma objektivista ismeretelméleteket vallók is csak egyfajta „részigazságnak”, megközelítő pontosságúnak tartsák. A klasszikus mechanikát vajon irracionális vagy racionális hiedelemnek kell-e tekintenünk?

Talán még érdekesebb, hogy a „megszámlálhatatlanul” sok ellenőrzésen átesett tudományos állítások tagadása is rendszeresen vezet új és a későbbiekben rendkívül adaptívnak bizonyuló elméletek (hiedelmek, hitek) felállításához. Példák: az anyag részecsketermészetének feltételezése, a kontinensvándorlás, az energia kvantált (adagos) természete, speciális relativitáselmélet, személyes elméletek létezése az újszülöttekben, az agy „belülről kifelé” modellje (Buzsáki György), bizonyos metaforák értelmezni tudása hároméves korban stb. Ezek az elképzelések, elméletek (hiedelmek, hitek) születésükkor az emberek közül az ezekről véleményt nyilvánítók szinte mindegyike számára irracionálisak voltak. Beletartoztak abba a körbe, amelyben azok az irracionális hiedelmek vannak, amelyeket nem támasztanak alá (kezdetben) nagy mennyiségben tapasztalatok, illetve amelyek ellentmondanak meglévő tudásunknak. Szerintem nagyon is racionális cselekvés ilyen gondolatok „kiötlése”, majd ezekre a tudomány szabályai szerint korrekt kutatási programok felépítése.

Knausz szerint irracionálisak a vágy- és érdekvezérelt hiedelmek. Vajon mi az irracionális a vágy- és az érdekvezérelt hiedelmekben? A Knausz féle logika szerint – gondolom – az, hogy nem alapos, részletes és főleg nem objektív elemzések, vizsgálódások támasztják őket alá, hanem „csak” belső pszichikus állapotok, így akár ellent is mondhatnak az ugyanabban a helyzetben kialakítható racionális (tehát objektíve indokolható) hiedelmeknek. Azt hiszem, túlságosan megbízunk a tényeket ellenőrző, vizsgáló, objektív következtetéseket megfogalmazó képességünkben. Ha valaki nagyon sok tudományos művet olvasott már, akkor jól tudja a következőket:

•      A tudomány empirikus vizsgálatai az esetek döntő részében (bizonyos diszciplínákban mindenképpen) csak valószínűségi kijelentések megfogalmazását teszik lehetővé.
• Egy szinttel mélyebben: Az empirikus vizsgálatok többsége véges részpopulációkra vonatkozóan vizsgálja csak az elméletek adaptivitását.
• Még mélyebben: (bár kicsit túlzó a kijelentés, de tényleg csak kicsit) bármilyen empirikus kutatási eredmény bármilyen elmélet segítségével megmagyarázható (Anything Goes – Feyerabend).
• Általánosítva: az elméletek nem bizonyíthatók, még egy kellően önkritikus objektivista kiindulópont alapján sem.

Komolynak tekinthető tudós soha nem fogadta el, hogy induktív eljárásokkal bizonyítani lehet általános tételeket (hiedelmeket). Az idők végezetéig gyűjthetjük az alátámasztó eseteket, Newton mechanikára vonatkozó elmélete ettől még nem lesz igaz, amiképpen a neki ellentmondó kísérleti eredmények százai sem cáfolják meg. Ez még az objektivista ismeretelméletek szerint is így van. A konstruktivizmus pedig egyáltalán nem épít be saját elméleti rendszerébe ilyen fogalmakat, mint igaz, hamis, bizonyított, megcáfolt.

Aki kutatott már, az nagyon jól tudja, hogy még ebben a szabályok által „jól körülzárt” világban is milyen fontos szerepe van a vágyaknak és az érdekeknek abban, hogy kijelöljük kutatásunk tárgyát, kutatási kérdéseket és hipotéziseket fogalmazzunk meg, vagy abban, hogy milyen magyarázatokat állítunk elő az empirikus vizsgálatok során kapott adatok segítségével. Ez bizonyos esetekben kifejezetten tudományetikai előírásokba ütköző cselekedet, ami azonban nem biztos, hogy a tudományos értékelési folyamatok során kiderül, vagy csak olyan finom „eligazgatása” a kutatás részfolyamatainak, az azokra vonatkozó döntéseknek, ami nem ütközik szabályokba, de jól látható rajtuk bizonyos vágyak teljesítésének, érdekek kielégítésének a szándéka. Egy durva példa: ma már fizikusok egyre bővülő köre veti fel azt a problémát, hogy miközben óriási kutatási támogatásokat biztosítanak a megfelelő állami szervek és alapítványok a húrelméleti kutatásokra, eközben egyre kevésbé tűnik úgy, hogy ez egy megfelelő kutatási irány, amely azonban mégiscsak fennmarad, mert már olyan sokan és oly sok neves tudós dolgozik rajta, hogy e kutatási téma szinte „önjáróvá vált”, már csak vágyak és érdekek tartják fenn. A húrelmélet most már pár évtizedes múltra visszatekintő kutatása során egyetlen empirikus kísérlet, megfigyelés nem született e területen, semmilyen az elmélet adaptivitását empirikusan megtámogató vagy megkérdőjelező kutatási eredménnyel nem rendelkezünk. Persze Knausz mondhatja azt, hogy ez a példa éppen, hogy erősíti az általa kifejtetteket, vagyis a húrelméleti kutatások, azok támogatása az irracionális cselekvések körébe tartoznak. De erről kérdezzük meg a kutatókat, az őket támogatókat, a nekik PhD fokozatot adó egyetemi oktatókat és mindazokat a fizikusokat, akik annak ellenére töretlenül hisznek a húrelméletben, hogy eddig nulla empirikus alátámasztása van ennek az elméletnek. Ki tudja? Lehet, hogy már ebben az évben valamilyen hatalmas áttörés következik be ezen a területen. Milyen egyszerű lenne a Knausz-féle kritériumok valamelyikének alkalmazásával irracionálisnak minősíteni a húrelméleti kutatásokat, ezzel együtt megszüntetni a támogatásukat, a felszabaduló pénzt más (a legtöbbször nagyjából ugyanilyen mértékben kecsegtető) témákra fordítani.

Az információk tendenciózus szűrése. Knausz másik javaslata, hogy legyen irracionális az a hiedelem is, amely az új információk tendenciózus szűrésére készteti a birtoklóját. Olyan szűrésre, amely megnehezíti a hiedelem megkérdőjeleződését. Félek, hogy ha ezt komolyan vesszük, akkor minden fontos hiedelmünk irracionális lesz. Valaki például szentül hiheti, hogy a társadalom jólléte és a fejlődése szempontjából fontos az, hogy az emberek részt vegyenek a rájuk vonatkozó döntések kialakításában. Ehhez a hitéhez szorosan kötődik egy másik, hogy az emberek nagy többsége valójában mélyen ezt is akarja. Ez a valaki tehát hisz abban, hogy az emberek nagy többsége valójában részvételi demokráciát szeretne, és döntéseit alárendeli ennek. Ez egy szilárd meggyőződése, amellyel kapcsolatban azonban vannak negatív tapasztalatai és vannak félelmei. Például: azt látja, hogy Magyarországon a választók többségének 2010., 2014., 2018. és 2022. évi döntése az országgyűlési választásokon – úgy tűnik – nem felelt meg az elképzeléseinek, az emberek nem úgy döntöttek, mintha igazán demokratikus részvételt, szabadságot szeretnének. Ezt a nem kis jelentőségű információt (sok mással együtt egyébként) félretolja, szűri, és makacsul hisz a leírt demokratikus elvnek az emberek nagy többségében való jelenlétében. Akkor ő most irracionálisan gondolkodik? Úgy gondolkodik, hogy a hiedelmével szembeni tapasztalata biztosan magyarázható valamivel, aminek fontosabb a hatása, mint az, hogy a többség szerint a demokráciára nagyon nagy szükségünk van. Félreteszi a hiedelmével nem kompatibilis tapasztalatait, mert nem tudja magyarázni, miközben a tapasztalatnak ellentmondó hiedelmet megtartja. Én egyáltalán nem hiszem, hogy ettől ez az általános hiedelem, illetve annak megtartása irracionális lenne.

A tekintélyek gondolkodásban betöltött döntő szerepét, mint az irracionális gondolkodás egyik fő jegyét már Knausz megkérdőjelezi a szövegében. Ehhez én nem tudok mit hozzátenni. Legföljebb azt, hogy tapasztalatom szerint bizonyos influenszerekkel való azonosulás alapja egyáltalán nem csak valamifajta külső jegyek, sajátos viselkedés, stílus és hasonlók lehetnek. Erős a gyanúm, hogy van mindig mélyebb oka is ennek. Az emberek egyes influenszerekkel tudnak azonosulni, másokkal egyáltalán nem. Nem hiszem, hogy ez csak a külsőn, kommunikációs sajátosságokon és egyéb formai dolgokon múlik. Vagyis megint racionális a döntés: a belső meggyőződés irányítja, az influenszer „csak” megerősíti ezt. (Mert afelé tendálok, hogy kimondjam: a racionalitás nem dönthető el objektív módon, az egyes emberek minősítenek egy hiedelmet, illetve egy cselekvést racionálisnak, és ebben az a mércéjük, hogy saját belső értékrendszerükkel, tudásrendszerükkel összeférő, azokkal összhangban álló valamiről van-e szó, másképpen: adaptív-e hinniük egy hiedelemben, vagy megcselekedniük valamit.)

Knausz az irracionalitás világába helyezi az inkoherens hiedelmek meglétét és a koherenciára való törekvés hiányát. Ez is csak akkor érvényes, ha hiszünk az objektív igazság fogalmának használhatóságában. Vegyük a lapos Föld hitet! Mindenki, aki el tudja képzelni, hogy a Föld gömbölyű, azt is képes elgondolni, hogy ellenkezőleg: a Föld lapos. A nagyon egyszerű következtetés az lenne, hogy akkor mindenki irracionálisan gondolkodik a Föld alakjáról. Erről azonban nincs szó, hiszen Knausz azt mondhatja, hogy az emberek a gömbölyű Földre vonatkozó hiedelmüket igaznak, valósnak gondolják, míg a lapos Föld képet hamisnak. Az érvelés azonban folytatható: az emberek mindkét földképet használják. Ha például Magyarországon el akarnak utazni valahová, és megnézik a térképen, hogy merre kell menniük, akkor implicit módon a fejükben egy lapos Földkép működik. Ez akár még egy hosszabb földi, vagy vizi vagy levegőben megtett út esetén is így lehet (például: egy a Földközi-tenger partjai közelében megtett nagy körutazás). A gömbölyű Föld képének nincs adaptivitás-előnye a lapos földképhez képest az ilyen esetekben. Hogy kezeli Knausz objektivista irracionalitás fogalma ezt a jelenséget? Azt tehát, hogy az emberek tudnak gondolkodni gömbölyű és lapos földképben is. Sőt, a lapos földkép nem csak úgy él bennük, hogy az teljességgel hamis, ki lehet nevetni segítségével a lapos föld hívőket, az emberi kultúra történetében játszott szerepét lehet ecsetelni, akár tanítani is lehet róla, jól jön az emberiség tudása bővülésének bemutatásakor is. Nem csak az ilyen alkalmazások esetében van mégis szerepe, hanem valós, mai kérdések megválaszolásában, tervek készítésében, cselekvéseink kivitelezésében is. Akkor a lapos földkép irracionális? És hadd soroljam még ide a következőket: az anyag folytonosságának elképzelése, arisztotelészi mozgáskép, az energiamegmaradással szembeni energiakép (az erőművek termelik, mi felhasználjuk az energiát) és így tovább. De mondhatjuk azt is, hogy a kommunikációról a legtöbb ember a hétköznapi életben egy hagyományos személyes elméletet hordoz az elméjében. Még abban az esetben is, ha mondjuk didaktika előadóként ismeri, vallja is a konstruktivista kommunikációelméletet. Vagy egy másik durva példa a személyes tanuláselméletekkel kapcsolatban: egy előadást tartva legbelül, öntudatlan szinten egy tudásátadással jellemezhető tanuláskép munkál bennem, bár lehet, hogy éppen a konstruktivista tanulásszemléletről tartok előadást. Alternatív személyes elméletek léteznek bennünk, a szituációkhoz válogatjuk ki egy önkéntelen folyamatban azokat, amelyeket használunk. Más szituációkban ugyanazon kérdéskörrel kapcsolatos más, akár az előzőnek ellentmondó elméletünk választódhat ki. Mindannyian irracionálisan gondolkodunk?

A konstruktivista ismeretelmélet nem ismer objektív igazság fogalmat. Számára a két versengő elmélet adaptivitása a kérdés. Kétségtelen, hogy erősen szituációfüggő, hogy melyik elmélet adott esetben az adaptívabb.

De itt van mégis – még az adaptivitások tekintetében is – egy megkülönböztetési lehetőség. Adódnak olyan helyzetek, amelyekben a gömbölyű földkép természetes magyarázatot tud adni bizonyos jelenségekre, míg a lapos földkép nem, illetve fordítva ez nem fordul elő. Amikor az ember Budapest és Washington között repülővel utazik, az Atlanti-óceán felett járva jéghegyeket vehet észre az óceán vizében. Ezt a jelenséget nem lehet magyarázni a lapos földképpel, ha feltételezzük, hogy a repülő egyenes vonalban repül a két város között. Az éghajlatra vonatkozó ismereteink alapján nem érthető, miért látunk jéghegyeket (túlságosan délen vagyunk, túl meleg van ehhez). A gömbölyű földképpel viszont elegáns magyarázat áll rendelkezésre: a repülő nem egy szélességi kör mentén halad (akkor tényleg probléma lenne, hogy jéghegyet látunk), hanem egy Budapestet és Washingtont is magába foglaló főkörön, mert az a legrövidebb út. És ezen az úton az Atlanti-óceán felett jóval északabbra van a repülő, mint Budapest és Washington, ott már lehetnek jéghegyek.

A tudománytörténetben is számtalan esetben bekövetkezett ez a „jelenség”. A newtoni mechanika csődöt mond az egymáshoz képest nagyon nagy sebességgel haladó mechanikai testek mozgásának leírásánál, míg a speciális relativitáselmélet éppen e feladat megoldására született, illetve ez az elmélet képes kezelni minden olyan kérdést, amit a newtoni mozgáselmélettel meg tudunk válaszolni.

Persze lehet azt mondani – talán Knausz ezt mondaná –, hogy „Nagyon jó, akkor az egyik elmélet, amellyel mindent lehet magyarázni, amit a másikkal is, de lehet olyat is, amit a másikkal nem, tehát ez az elmélet a racionális, a másik nem”. Ezzel a következtetéssel több baj is van:

·     --A tudomány fejlődése során kiderülhet, hogy a most „győztes” elmélet sem magyaráz meg még számtalan jelenséget, és lesz majd egy új elmélet, amely ezt is megteszi. Ekkor valójában az derül ki majd, hogy ez a mostani racionális elméletünk (hiedelmünk) egyszeriben irracionálissá válik?

·      --Az emberek a legtöbb kérdés esetén nincsenek tisztában az adaptivitások közötti viszonyokkal, azzal, hogy rivális hiedelmeik mit magyaráznak meg és mit nem, illetve különösen azzal nincsenek tisztában, ha érvényes, hogy az egyik elmélet által magyarázott jelenségek halmaza valódi részhalmaza a másik elmélet által magyarázott jelenségek halmazának. Ilyen viszonyok között nevezhetjük hiedelmeiket irracionálisnak?

·     --Egy szerszámgépeket fejlesztő mérnöki csapat a munkája során olyan műszaki jellegű tudást használ, amely a newtoni mechanikára épül. A speciális és/vagy az általános relativitáselmélet használatának szükségessége sem, de a lehetősége sem merül fel, pedig ezeknek az elméleteknek a magyarázó ereje kiterjed minden a newtoni mechanikával magyarázható jelenségre. Van tehát olyan helyzet, sőt, meglepően sokszor fordul elő, hogy a jól ismerten „kevesebbet tudó” elmélet alkalmazása az adaptívabb szemben azzal, amely mintegy „magába foglalja” ezt az elméletet. Ebben mi az irracionális?

Bizalmatlanság minden a valóságról szóló üzenettel szemben. Ez az attitűd is lehet irracionális gondolkodás jellemzője Knausz szerint. Gondolom itt nagyon fontos szerepet kap a „minden” szó, mert egyébként van az óvatosságnak egy „egészséges mértéke”, amit még kritikus gondolkodásnak nevezünk. Knausz sem akarja nyilván azonosítani a kritikus és az irracionális gondolkodást. Az azonban érdekes, hogy igencsak nehéz lenne itt bármiféle mértékről megállapodni, de már beszélni is, hiszen számokkal nem leírható „dolgokról” van szó. És az is érdekes, hogy úgy tűnik, a valóságról szóló üzenetekkel szembeni szkepszist és a kritikus gondolkodást csak egy hajszál választja el egymástól.

Konstruktivistaként úgy látom, hogy az embernek nehéz válogatni a valóságból jövő üzenetek között, nehéz azokat kategorizálni bármilyen kategóriarendszerben, mert az általam képviselt ismeretelméleti gondolkodásmód szerint a valóság üzenetei valójában nem jutnak el az agyunk jelentésekkel foglalkozó információfeldolgozó apparátusaiig. Az agy természetesen nem zárt rendszer, nyitott a külső hatásokra az érzékszerveken keresztül, de az, ami az explicit vagy implicit gondolkodás „anyagát” adja, már nem a tiszta külső hatás, nem a valóság üzenete. Az már egy értelmezett valami. A konstruktivista ismeretelmélet egyik leglényegesebb állításáról van szó, arról, hogy az objektív valóság nem közvetlenül adott a gondolkodásunk (a kommunikációnk, a döntéseink, a tanulásunk, a magyarázataink, a tervkészítéseink stb.) számára, hanem egy jelentést konstruáló, nagyrészt önkéntelen folyamat eredményeként előállt információ az, amit a magasabb szintű kognitív, affektív és motoros folyamatok is használnak. Az előzetes tudásunk a főszereplő egy olyan információköteg előállítása során, amelyben nemcsak fotonok lenyomatát látjuk, hanem korábban megismert tárgyakat, arcokat, azonosítható, névvel rendelkező objektumokat stb. Az észlelet, a tudás így, már jelentést hordozó formájában kerül a különböző jellegű memóriákba és lesz valamilyen további feldolgozás tárgya. Erre a folymatra gondolva mondják azt egyes konstruktivisták – szerintem elhamarkodottan –, hogy a megismerő ember maga konstruálja a saját valóságát.

Ebben a képben – ahogy én látom – jóval összetettebb kérdés, hogy miképpen viszonyulok magához az üzenethez. Mint láttuk, a primer üzenet nem hozzáférhető számomra, csak azzal lehet dolgom, amit az agyam már jelentésként megkonstruált belőle, „hadrendbe állítva” előzetes tudásom releváns elemeit. Csak a már jelentést hordozó tudattartalommal kapcsolatban lehetek bizalmatlan. Nézzük, mit jelenthet ez!

Amit Knausz ír, hogy minden üzenettel kapcsolatban bizalmatlan valaki, az nem lehetséges, mert ha így lenne, meg sem tudna mozdulni a világban. A világgal való kapcsolatunk során szinte „minden pillanatban” zajlik az üzenetek feldolgozása (ahogy láttuk: a jelentésadás, a jelentéskonstrukció). Ha ennek során nem működne az esetek döntő többségében egyfajta automatizmus, a konstruált jelentésnek megfelelő, a szervezet alkalmazkodását jelentő reagálás, vagy ha csak sokat késnének a reakciók, akkor is szinte megbénulnánk, cselekvésképtelenné válnánk. Knausz tehát másra gondolhatott azt hiszem, talán arra, hogy egy adott kérdésben, amelyben ráadásul nincs is szükség azonnali alkalmazkodást jelentő cselekvésekre, például társadalmi jelenségek megítélésével kapcsolatban merülhet fel a nagyfokú bizonytalanság. Rendben, nézzük így!

Adott tehát valaki, aki valamilyen elvi jelentőséggel bíró kérdésben az azzal kapcsolatos összes információt bizalmatlansággal fogadja. Biztos, hogy ez egy irracionális gondolkodás? Ukrajna Oroszország általi megtámadása óta a háborúban vannak olyan szakaszok, amikor katonai információkat lényegében csak a két érintett ország tudósítóitól, elsősorban a hadseregektől lehet szerezni. Irracionális gondolkodás, ha az összes ilyen információval kapcsolatban bizalmatlan vagyok? Honnan szoktak még jönni hírek? Idővel más országok tudósítói is megjelennek hírekkel, szakavatott elemzők (szakemberek és intézmények) tesznek közzé jelentéseket. Azt hiszem, Knausz ezekben már jobban megbízna, de most képzeljük el, hogy egy olyan ember értékeli az információkat, aki nem szimpatizál Ukrajnával, sőt, Oroszország intervencióját jogosnak is gondolja olyan indokok alapján, amelyek gyakran szerepelnek az oroszpárti médiumokban. Ez az ember a független szakértők és intézmények jelentéseit hazugságoknak, egyoldalúan elkötelezetteknek fogja tartani, és így ő most már minden üzenettel kapcsolatban bizonytalan.

Irracionális a gondolkodása? Valószínűnek tartom, hogy Knausz szerint igen. Talán azt várná, hoigy emberünk nézzen utána, hogy mennyire tekinthetők függetleneknek, csakis a tények alapján jelentéseket megfogalmazóknak a források, ellenőrizze  alapvetően bizalmatlan emberünk, hogy jogosan bizalmatlan-e. De vajon megvan erre a lehetőség? Van remény rá, hogy megnyugtató válaszok kaphatók a kérdésekre? Ha Knausz azt elfogadta, hogy lehetnek influenszerek, szakértők, kutatók, akiknek az ítéleteiben megbízunk, akkor azt miért nem fogadja el, hogy lehetnek akár ugyanezek az influenszerek, szakértők, tudósok, mások számára megbízhatatlanok. Knausz valószínűleg az objektív igazságra hivatkozna: „de hát bennük tényleg meg lehet bízni, tényleg tények alapján mondanak véleményt, tényleg… tényleg … tényleg”. E ponton válik nagyon jelentőssé az előbbi, az üzenetek és a jelentésteli tudattartalmak közötti különbségre vonatkozó elemzés. Nem az objektív formában megnyilvánuló jelek, üzenetek számítanak pusztán, hanem azoknál is fontosabb, hogy milyen jelentést készítenek belőlük a belső folyamatok. Ezek eredménye pedig nem csak a jelentés lesz, hanem az üzenet küldőjéről alkotott kép, konstrukció is. Konstruktivistaként nem vizsgálhatom a jelentések és az üzenetek küldőjéről alkotott konstrukciók objektíve igaz vagy hamis voltát, számomra a saját ismeretelméleti megfontolásaimban ezek a fogalmak nem léteznek. Azt tudom csak meggondolni, hogy az adott előzetes tudással, a személyes elméletek adott rendszerével rendelkező ember döntése, értékítélete, „hírekhez” való viszonya megfelel-e saját belső tartalmainak. És azt látom, hogy megfelel. S számomra ez a racionalitás lényege. Ez biztosan iszonyú furcsa lehet annak számára, aki nem mélyedt el a radikális konstruktivizmus relativista ismeretelméletében. A racionalitáshoz, az észszerűséghez az emberek döntő többsége valamiképpen mindig hozzárendeli az objektivitást. Azért racionális valami, mert tényleg úgy vannak a dolgok. És amikor találkozunk egy olyan ismeretelméleti gondolkodással, amely nyíltan beismeri, hogy fogalmunk sincs, hogy vannak a dolgok valójában, akkor zavar lesz úrrá rajtunk, és úgy érezzük, hogy már megint elvesztettünk valamit, most éppen a rációba vethető hitet. Ám egy ilyen – tehát konstruktivista – racionalitás-irracionalitás fogalompárral sikeresebben birkózhatunk meg azokkal a nyugtalanító kérdésekkel, amelyeket a fentiekben megfogalmaztam. De mielőtt még a végső következtetést megfogalmaznám, nézzük meg Knausz utolsó jelöltjét az irracionális gondolkodásra!

Közömbösség a cselekvés érvekkel való alátámasztása iránt. Mit jelent az, hogy valaki közömbös a cselekvések érvekkel való alátámasztása iránt? Knausz megfogalmazása egyáltalán nem mondja, hogy a közömbösség csak azt jelenti, hogy az éppen vizsgált személy nem óhajt alátámasztani valamilyen cselekedeteket. Azt is jelentheti (sőt, valószínűleg inkább azt jelenti), hogy nem érdeklik a magyarázatok, nem hallgatja meg őket, egyik fülén be, a másikon ki. És ezt irracionális attitűdként értékelhetjük Knausz szerint. Ebben az esetben szerintem is. Ez megfelel a saját „szubjektivista” értelmezésemnek az irracionális viselkedéssel kapcsolatban. Egy konstruktivistának is azt kell mondania, hogy ha valaki adaptív tudást szeretne konstruálni magában valamilyen kérdéssel kapcsolatban, akkor nem lehet közömbös az adott kérdésben született meggondolásokkal, érvelésekkel szemben. Más kérdés, hogy azokat kritikusan kezeli, a nyitottságra mindenképpen szüksége van. Konstruktivisták is lehetnek fafejűek, lehet nagyon zárt a gondolkodásuk. Korábban kialakult személyes elméleteik értékelésére, megkérdőjelezésére nem képesek, bezárul a világuk, fejlődésképtelenné válnak.

Saját megfontolásaim azt mutatják, hogy Knausz irracionális hiedelmekre és cselekvésekre adott meghatározásai, a típusok a saját, objektivista gondolkodásmódján belül is még további kidolgozást igényelnének. „Konstruktivista szemüvegen át nézve” a problémát, egy egészen más, tehát Knauszétől lényegesen eltérő meghatározást lehet adni a racionális és irracionális hiedelmekre és cselekvésekre. Ennek lényege, hogy akkor irracionális egy hiedelem (konstruktivistán nyugodtan mondhatunk tudást) vagy egy adott cselekvés, ha ellentmond az egyén meggyőződésének, vagyis az adott szituációban egyébként, szokásosan, normálisan használt megfontolásainak, személyes elméleteinek. Így lesznek egy gyermek sárga kénatomokra, a Hold mindig sötét egyik oldalára, Mikulás létezésére vonatkozó elképzelései nagyon is racionálisak. És így lesznek mondjuk egy a gyermeknevelésben minden szituációban demokratikus elveket valló szülő gyermekével kapcsolatos, váratlanul bekövetkező autokratikus megnyilvánulásai, az országok szuverenitásában korábban korlát nélkül hívő ember ukránellenes megfogalmazásai irracionálisak. És még ezekben az esetekben is ott bujkál a kérdés, hogy vajon miért cselekszik valaki úgy, ahogy senki, még ő maga sem várná magától. Miért cselekszünk irracionálisan? Miért bukkan fel hirtelen, minden előjel nélkül egy olyan hiedelem, aminek mindig is és csakis az ellenkezőjét gondoltuk? Ismert volt korábban is az irracionális cselekvés is és az irracionális hiedelem is, de teljesen elzárkóztunk tőle, számunkra nulla volt az adaptivitása. Ám egyszercsak olyan helyzetbe kerülünk, amikor az adott hiedelem, az adott cselekvés „belép a küzdőtérre”, reális alternatívaként merül fel, olyannyira, hogy egy adott szituációban az lesz az adaptívabb a korábban kizárólagosan képviselt hiedelemmel vagy cselekvéssel szemben. És hirtelen ráordítok a gyerekre, nem megbeszélem vele a dolgot, hanem kiadok valamilyen parancsot. Vagy azon veszem észre magam, hogy szeretném, ha végre az oroszok megnyernék a háborút, mert akkor elmúlna a sok közül egy veszély a fejünk fölül (más kérdés, hogy nagy valószínűséggel ebben is csalatkoznom kellene).

Sejtem, hogy Knausz miért a blogbejegyzésében leírt módon koncipiálta a racionálist és az irracionálist. Már több írásában, előadásában, beszélgetésekben szenvedélyesen tette szóvá, milyen tragikus helyzet formálódik, vagy már alakult is ki a világban az igazságok iránti vágy fokozatos csökkenésével. Az emberek leszoknak arról, hogy az igazságokat keressék, irracionális módon kötődnek hazug világképekhez, összeesküvéselméletekhez, hisznek minden alátámasztás nélkül álló hazugságokban. Félelmét osztom, bár magam másképp írom le a jelenségeket. Sőt, a megoldást is közel és részben ott látom, ahol ő, a pedagógia forradalmában. A jelenség magyarázatában megint nem tudunk kiegyezni, és a köztünk ebben megnyilvánuló különbség befolyásolja azt is, hogy mit gondolunk a szükséges cselekvésről.

Knausz az objektivitásba vetett hit elvesztését látja legfőbbnek az okok között. Én azt állítom, hogy az objektivitásba vetett hit elvesztése még csak el sem kezdődött, viszont a megoldás egyik legfőbb záloga lenne. Ez azért elég lényeges különbség. Remélem, az is világos, hogy nem azt állítom, hogy Knausznak nincs igaza, és az én elméletem az egyedül elfogadható. Konstruktivistán gondolkodom, nem jelenthetem ki Knausz elméletéről – nem is akarnám –, hogy hamis, ilyen szót (fogalmat), mint azt már nem is egyszer leírtam, a bennem működő ismeretelméleti gondolkodás nem ismer. Csak azt állítom (ez is éppen elég), hogy amit én állítok, az szerintem adaptívabb, mert várhatóan sikeresebb cselekvéshez vezet.

Mit is állítok? Azt, hogy míg számos konzervatív és nem konzervatív szakember a világban most azon buzgólkodik, hogy végső csapást mérjen a konstruktivizmusra, kimutatva, hogy az egész igazság utáni világ, meg féknyúz problémáért éppen a posztmodern világmagyarázatok és mindenekelőtt a konstruktivizmus a felelős, eközben ezzel háttérbe szorítanak egy másik, véleményem szerint sokkal adaptívabb magyarázatot.

A posztmodern gondolkodást és különösen a konstruktivista megismerésfelfogást az emberek egy elenyésző hányada ismeri. Kizártnak tartom, hogy a több, mint hét milliárd ember nagyobbik részét érintő problémák azért következtek be, mert a konstruktivisták elterjesztették körükben bomlasztó ideológiájukat. Erre persze még lehet azt mondani, hogy ennek az egész posztmodern vircsaftnak sokkal inkább a közvetett hatásai távolították el a tömegeket attól, hogy higgyenek objektivitásban, igazságban, racionalitásban és hasonlókban. Elvileg lehetnek ilyen folyamatok, de akkor meg kellene mondani, hogy melyek azok. Rá kellene mutatni, hogy milyen mechanizmusok működnek a világban, amelyek mintegy közvetítik a posztmodern gondolkodás objektivitással, igazsággal, hagyományos racionalitás fogalommal kapcsolatos negatív elképzeléseit a nagyon nagy tömegek felé. Magyarországon például meg kellene magyarázni, hogy a művészetek, a tudományok, az értelmiségi diskurzusok határozottan kicsi és jól körülhatárolható világából miképpen „szivárog ki” a posztmodernizmus, a konstruktivizmus mételye, és milyen módon formálja át mintegy 4-5 millió ember (vagy még ennél is több) gondolkodását. És akkor most hogy van? Akiket rabigába hajtott közvetett módon mindenféle objektivitástagadó filozófia, azok most posztmodern gondolkodók és konstruktivisták lettek? Ja, hogy nem értenek belőle semmit? Akkor miként értették meg a közvetett üzeneteket? Már, ha voltak.

Ez valahogy sehogy nem jön össze. Úgy érzem, ránk akarnak kényszeríteni egy gondolatot, a posztmodern, benne konstruktivista ármánykodás jelenvalóságát, a világ elveszejtésére összeesküvők ármánykodásának sötét képét, és ha nem is tudatosan, de abban bíznak, hogy működik majd a bejáratott logika: kitaláltuk az ellenséget, kihirdettük, hogy ki az ellenség, a tömegek elfogadják és majd jól utálják az ellenséget. Nekem rossz látni, hogy Knausz ennek felül.

Én hogyan magyarázom az igazság utániság jelenségét? Először is, kétséges számomra, hogy itt valóban a tömegeket jellemző folyamatok megváltozásáról van-e szó. Az jut eszembe, hogy a tömegek félrevezetése, hazugságok céltudatos terjesztése mindig is jellemezte az „intézményesült” politikát. Az, amit ma látunk bizonyos országokban (akár kormányközeliként) működő szervezetek tevékenységeként, más-e minőségében, mint amit Goebbels és egész propagandagépezete produkált a 20. században? Más-e, mint amivel a „létező szocializmus” országaiban elhitették az emberekkel (bevallom, szégyenletesen sokáig, kb. a 80-as évek elejéig velem is), hogy a világban a lehető legjobb helyen élnek? Már hallom a Jolly Jokerként ma mindig előhúzható kártyát: persze, mindenről a média, az internet, a MI tehet. De ezek csak eszközök (ma még). A mögöttük működő logika ugyanaz.

Az emberek soha nem filozofáltak objektív igazságról vagy relativizmusról. Filozófusok, filozófiai vitákba belekényszerülő más tudósok szűk köre foglalkozott csak mindig ilyesmivel. Az „utca embere” ettől függetlenül az objektív igazság naiv, személyes elméletét konstruálta és konstruálja meg, mert ez a tanulási folyamat mehet csak végbe a családokban, az iskolában, a médiumok figyelése során, és a szocializáció minden mozzanatában. Az objektivista naiv szemlélet rendkívül adaptív a „hétköznapi ember” számára. A világ dolgaiban való eligazodást egyszerűvé, jól átláthatóvá, cselekvésekkel is követhetővé teszi egy olyan szemlélet, hogy „amit látok, hallok, tapintok, stb. az van a világban is, nincs itt kérem semmi komolyabb probléma”. Néha elcsodálkozik egy-egy ismeretterjesztő programon, vagy egy könyvben olvasva, hogy érzékszerveink hogyan csapnak be minket (ami tévedés, mert nem az érzékszervek alakítják ki a furcsa észleleteket), de ezt csak cirkuszi mutatványnak tartja, egyáltalán nem rendül meg benne az objektív igazságok iránti hite. Az igazságokat – a „hétköznapi ember” – elmondhatóknak, kifejezhetőknek tartja, és elvárja mindenkitől, hogy ne hazudjon, mindig az objektív igazságot fogalmazza meg. Még az akaratlan tévedésekkel szemben sem teljesen elnéző.

Az embert kutatók, kik „túltették magukat” a hagyományos, objektivista ismeretelméleti beállítottságon, nem elfogadva, hogy az embereknek csak fel kell ismerniük az objektív igazságokat, azt a kérdést teszik fel, hogy a „hétköznapi ember” miképpen dönti el, hogy amit hallott, látott stb. az igaz-e. Ezeket a kutatókat, nevezzük őket konstruktivistáknak, nem az érdekli, hogy objektivista ismeretelméleti alapon mit lehet mondani arról, hogy igaz-e az, amit a hétköznapi ember hisz, hanem azt kérdezik, hogy miért azt, és miért nem valami mást hisz igazságnak. Azt az elméletet alakítja ki, hogy a „hétköznapi ember” azt tekinti igaznak, ami a személyes elméleteinek, világképének, előzetes tudásának és persze attitűdjeinek, érzelmeinek a leginkább megfelel. Ami ilyen, az számára igaz, a közben használt hiedelmek, illetve a mindezek alkalmazásával megtervezett és kivitelezett cselekvések pedig racionálisak.

Vagyis minden azon múlik, hogy az emberekben milyen világkép áll össze, abban milyen értékrend a meghatározó. Ebben a helyzetben mit tesz egy manipulatív politika? Két eset lehetséges. (1) Vagy már maga is képvisel ideológiájában egy adott társadalom-, gazdaság-, politikaképet, és megkeresi azokat a tömegeket, amelyekhez tartozó emberek ugyanazokat a képeket vagy hasonlókat hordoznak magukban. (2) Vagy nincs semmiféle elvrendszere a hatalomra törekvőknek vagy azt megtartani akaróknak, de megkeresik a társadalomban azokat a tömegeket, amelyek többséget alkotnak, s amelyekben akár rejtetten is, de kellően potens módon jelen van egyfajta társadalom-., gazdaság- és politikakép, melléjük szegődnek, és onnantól a képviselőikként lépnek föl. Mindkét esetben az a végeredmény, hogy adott egy politikai erő, amely képvisel (egyik esetben meggyőződésből, másik esetben számításból) egy ideológiát, identitást, jövőképet és különösen egy ellenségkép-rendszert. Identitáspolitikával erősítenie kell a közben „adoptált” tömegekben” azt a nézetrendszert, amely az adott politikai erő és a választott tömeg közötti kapcsot jelenti, s amely már bázisa lesz annak, hogy ez a választásokon többséget biztosító tömeg elfogadjon bizonyos üzeneteket, híreket, magyarázatokat igazként.

Magyarán: nem a tömegek objektivitásba, igazságba és racionalitásba vetett bizodalma rendült meg, sőt, az valójában nagyon sokakban, a populista erőkre szavazók egyre nagyobb tömegeiben inkább erősödött („végre jöttek olyanok, akik kimondják az igazat”). Inkább az történt, hogy ismét lettek olyan politikai erők nem várt erővel, amelyek képesek voltak a most már 80 éve jórészt „téli álmot alvó”, politikai mozgalmakká válni képes fasizmust, nacionalizmust, idegenellenességet, társadalmi kirekesztést felébreszteni, élővé és tömegek világképében újra működővé tenni, és ezen a talajon a többezer éves politikai manipuláció már hatékonyan tudott működni. Szociálpszichológusok feladata megtudni, hogyan élhetnek át ordas eszmék annyi évet, hogy eredeti képviselőik már nem is élnek. És persze az is érdekes kérdés, hogy a szilárd elkötelezettséggel nem rendelkező populisták vajon hogyan érik el azt, hogy a rájuk szavazók nem veszik észre, hogy nem meggyőződésből vallják azt, amit vallanak.

Úgy látom tehát, hogy az igazság utáni társadalom, a féknyúz, a valótlanságok terjesztése, az információs háború és minden ezekhez kapcsolódó válságjelenség nem a posztmodernizmus és a konstruktivizmus által elhozott átok, amelyben a lényeg az igazságfelejtés. Éppen, hogy fordítva! Az emberek nagyon is az objektív igazságok iránti vágyuk miatt hisznek el szinte mindent, ami megfelel manipulatív módon „megdolgozott” világlátásuknak, személyes elméleteiknek. Soha nem volt ilyen nagy az objektív igazság ázsiója.

A konstruktivizmus (és más posztmodern elgondolások) éppen, hogy arra tanítanak, hogyan lehetne megszabadulni ettől a manipulációtól. Úgy, hogy megismerésfelfogásomban nem használom az embertől, társadalomtól független igazságok fogalmát. Belátom, hogy amit az emberek igaznak gondolnak, az olyan hiedelem, ami megfelel belső elvárásaiknak, személyes elméleteiknek, világlátásuknak, és ha ezzel az egésszel bajok vannak, akkor egyszer már végre fel kellene tenni azt a kérdést, hogy hátha ezek a bizonyos belső rendszerek nem kellően adaptívak, átalakítandók, esetleg érdemes másképpen gondolkodni a világról. És itt találkozom Knausszal. Ehhez a pedagógia forradalma kell. Más persze az „én forradalmam” és az „övé”, de mindketten azt gondoljuk, hogy az iskolának van dolga.

Összefoglalóm

 

NI - 04

 

Knausz Imrével folytatott vitánk részemről záró bejegyzése. A korábbiak e linkeken olvashatók: KI – 01, NI – 01, KI – 02, NI – 02, KI – 03, NI – 03, KI – 04.

Mindenekelőtt én is köszönöm ezt a lehetőséget. És ez nem valami formális gesztus (mármint a köszönet). Ezt szeretném megmagyarázni, mert szerintem tanulságos.

A neveléstudományban dolgozók (kutatók, fejlesztő szakemberek, felsőoktatásban pedagógiai tantárgyakat tanítók) gyakran kényszerülnek arra, hogy szakterületüktől kisebb-nagyobb távolságra álló más szakterületek ismereteit használják fel. Előfordul, hogy a „segítségként használandó” tudománynak is avatott értői, például nem csak pedagógiából van képzettségük, végzettségük, meghatározó tudásuk, hanem mondjuk a történettudományokban, a szociológiában, a pszichológiában, a kulturális antropológiában, a filozófiában és mindezek (és mások) valamilyen részdiszciplínáiban. Ilyenkor, tehát amikor a neveléstudományi szakember gazdag, professzionális tudásrendszert tud használni, igencsak jó dolga van. Viszonylag könnyen épít fel pedagógiai jellegű mondanivalója mögé más tudomány(ok) által támogatott érvrendszereket, vagy egy sokkal egyszerűbb fogalmazásban: kisebb az esélye annak, hogy feltalálja a spanyolviaszt vagy hülyeségeket beszél.

De mi, neveléstudománnyal foglalkozók, kénytelenek vagyunk néha (sokszor?) valóban hályogkovács módjára viselkedni olyan tudományok ismereteinek alkalmazása során, amely tudományokhoz semmilyen formális közünk nincs. Lehetünk persze nagyszerű autodidakták, nem zárom ki, hogy egy neveléstudományi kutató annyira beleássa magát a filozófiába, hogy akár már ilyen szakos egyetemi diplomát is kaphatna a tudása alapján, de azért valljuk be, ez ritka.

Jómagam más – nem neveléstudományi – háttértudással, olyannal, ami a pedagógiai kutatások, fejlesztések és az oktatás során azonnal, magas színvonalon alkalmazható lett volna, alig-alig rendelkezem. Eredeti, matematika-fizika szakos tanári diplomám persze segített abban, hogy a kvantitatív kutatásmetodológiák területén biztosabb talajon álljak, és viszonylag jó példákat, eseteket ismerjek a természettudományos neveléssel kapcsolatban, de ezen túl, ne szépítsük, mindig a sötétben tapogatóztam. És nem lettem autodidakta filozófus vagy szociológus és egyéb más sem. Ez soha nem tántorított el attól, hogy belekotyogjak bizonyos pedagógiai kérdések esetén a diskurzusokba, olyan diskurzusokba, amelyek sok és mély tudást igényeltek számomra nem otthonos tudományokból. Persze rengeteget olvastam, persze mindig nagyon figyeltem rá, hogy nem neveléstudományi kérdések adott diszciplínában történő felvetésében és megválaszolásában mi hasznosítható a pedagógia számára, de azért valljuk be, nagyon sokszor ennél sokkal többre lett volna szükség.

Most is. A filozófia alapkérdéseiben mertünk ebben a vitában társalogni, eltérő véleményeket megfogalmazni és azok mellett érvelni. Nyilván mindketten – még ha nem is mondtuk ki minden egyes alkalommal – a pedagógiai tanulságokat kerestük. Ha filozófus olvasta volna azt, amit én leírtam (csak magamról merek nyilatkozni), lehet, sőt, szinte biztos, hogy a naiv személyes elméleteket kapirgáló laikus jelzőket ragasztotta volna rám, és maximum abban reménykedhetek, hogy nem a düh lett volna az eredmény, hanem csak egy elnéző mosoly. Mert amiről itt beszélgettünk, azt a filozófusok legalább 2500 év óta gyűrik, hatalmas fogalmi rendszert építettek köré, aminek mi itt csak a töredékét használtuk.

Ha most valaki azt hiszi, hogy valamifajta álszerénység vett erőt rajtam, és a kritikát akarom valójában ellehetetleníteni, akkor téved. Mert én nagyon fontosnak tartom, hogy mi, neveléstudománnyal foglalkozók a számunkra jelentős, de más diszciplínákhoz tartozó tudásrendszerekben otthon legyünk. Mi most megtettük azt a gesztust, hogy pőrén kiálltunk, pontosan bemutatva, hogy itt tartunk, és pontosan demonstrálva azt is, hogy az utánunk jövőknek – például a filozófia ismeretelméleti területein – sokkal tájékozottabbaknak kell lenniük. Mint mi!

Kitettük magunkat a kritikának, tudva – én legalábbis így voltam vele –, hogy van mit kritizálni abban, amit leírok. Nem baj. Tegyék meg! Azzal is épülhetünk. Azzal még inkább világossá válhat bárki előtt, hogy az általam itt bemutatott tudásnál sokkal alaposabbra van szükség.

És ezért köszönöm ezt a vitát, beszélgetést, mert Imre is vállalta, hogy belemegy egy ilyen kétséges megítélésű, általam azonban alapvetőnek érzett „felmutatásba”: Pedagógusjelöltek, pedagógusok, neveléstudományi doktori hallgatók, pályán lévő szakemberek, köztük kutatók! Nagyon nagy szükség van arra, hogy az itt is felvetett és jóllehet laikus módon tárgyalt kérdésekben, valójában a „mit is tanítunk” kérdésében ismeretelméleti szempontból sokkal jobban értsük a hátteret s a felmerülő nyugtalanító problémákat, tudjuk hová tenni az eltérő elképzeléseket.

De nem akarom megúszni a feladat végrehajtását, én is összefoglalom a saját álláspontomat.

1. Én is egy olyan világképpel rendelkezem, amelyben van objektív valóság, amiről legföljebb azt tudom állítani, hogy van és mindenki számára ugyanaz. (Tehát ellene vagyok annak a sokszor hallott, állítólag konstruktivista fogalmazásnak, hogy nincs objektív valóság, mindenki maga épít csak fel magának egy világot. A szollipszizmus számomra is elfogadhatatlan.)

2. Az emberi tudás teljes egészében személyes, csak a birtokosára jellemző, konstruált modell, vagy talán pontosabban modellek bonyolult rendszere az agyban. Az ember megismerő rendszere – Maturana-t követve – egy operacionálisan zárt, önfejlődő, önszervező rendszer, amely nem leképezi a valóságot, hanem a szervezet ahhoz való alkalmazkodását biztosítja.

3. Az objektív igazság – kénytelen vagyok továbbra is az objektivitás szempontjából a legtöbbet állító korrespondencia-elméletet alapul venni – a tradicionális ismeretelméleti rendszerekben a tudás tényeknek való jó megfelelését jelenti. Nyitott lennék egy ilyen definíció elfogadására, ha világos értelme lenne a „tény” és a „jó megfelelés” fogalmaknak. Ilyet nem sikerült sem olvasnom sehol, sem tőled nem kaptam most, tehát én maradok annál az álláspontomnál, hogy egy következetes ismeretelméleti gondolkodási rendszer kidolgozása során nem szabad építeni az objektív igazság fogalmára.

4. Az általad értelmezett (objektív) igazságok általad beismerten nem teljesen biztosak, sokszor csak ideiglenes igazságok, ha tetszik: 1-nél valamivel kisebb valószínűségűek. De nem sikerült meggyőznöd arról, hogy akkor ez a fogalom megfelel a korrespondencia-elvnek, és arról sem, hogy érdemes objektív igazságnak nevezni.

5. Ahogy értelmezed az objektív igazságot, az az én szememben majdnem azonos az adaptivitás fogalommal. A különbség azonban nagyon fontos: az objektív igazság mindenki számára objektív igazság, az adaptivitás viszont személyes konstrukció.

6. Bocsánat, de muszáj leírnom egy olyan érvet, amit eddig egyáltalán nem használtam. Az objektivista megismerésfelfogások objektív igazság fogalma az embertől nagymértékben függetleníteni szeretné azt a helyzetet, hogy egy kijelentés igaz vagy hamis. Ezt persze teljesen nem lehet megtenni, hiszen a kijelentéseket emberek fogalmazzák. De beszélhetünk elvontabb értelemben is kijelentésekről, tudniillik egy adott helyzettel kapcsolatban tekinthetjük az összes lehetséges kijelentést és vizsgálhatjuk azok igaz vagy hamis voltát. Mindegy, hogy egy ember megfogalmazza-e ténylegesen, hogy van egy pozitív tömegekkel rendelkező testek közötti kölcsönhatás (amit az emberek szokásosan gravitációnak neveznek), vagy nem fogalmazza meg, nélkülünk is vagy van ilyen, vagy nincs. Az objektív igazság hívei az objektivitás alatt valami ilyesmit értenek. Te viszont – állítólag ragaszkodva a korrespondencia-elvhez – meg akarod vizsgáltatni az emberekkel, hogy mi a helyzet. A gyümölcsfa a kertben példád erre vonatkozott (Berkeley példája, ugye?). Leírtad, hogy az emberek milyen vizsgálatokat végezhetnek ahhoz, hogy egyre jobban megbizonyosodjanak arról, hogy ott a kert közepén valóban van egy fa. De ez a megbizonyosodásunkról szól és nem arról, hogy objektív értelemben tényleg ott van-e. A vizsgálatok arra jók, hogy nagyon is adaptív legyen az az elképzelésünk (használva közben az előzetes tudásunkban lévő személyes konstrukciókat az udvar, a középen, a fa, a helyhez kötöttség fogalmaival kapcsolatban), hogy az udvar közepén áll egy fa, amely holnap, holnapután is várhatóan ott áll majd, s ha kapatosan megyek haza egy sötét éjszakán, akkor vigyázzak, nehogy nekimenjek. Telis tele vagyunk emberi konstrukciókban létező fogalmak használatával. Hogy lesz ebből objektív állítás?

7. Befejezésül a dolog tétjéről szeretnék valamit írni. A politikával, az emberek igazsághoz való viszonyával összefüggésben korábban már mindent leírtam, amit gondolok. Az volt a lényeg, hogy az objektív igazságok létezésébe vetett hit társadalmi értelemben nem adaptív, számos nagyon súlyos következménye van. A pedagógiai alkalmazásról közvetlenül kevés szó esett, bár a háttérben – ahogy már írtam – nagyon meghatározó volt. De közvetlenül is nagyon komoly kérdések merülnek fel. Ma tanítunk valamit – mégpedig rigorózus módon pozitivista szemléletben – a tudományokról. Még csak vitát sem lehet kezdeményezni azzal kapcsolatban, hogy a tudományok tényeket, adatokat gyűjtenek, és azokra épített összefüggéseket, törvényeket és elméleteket tanítunk. Régen a tudományfilozófia szemétdombjára került elképzelések jelennek meg a tankönyvekben, más taneszközökben és a tanulás-tanítás folyamataiban. Aztán! A tanulók az iskolában – nagyrészt rejtetten – csakis az objektivista ismeretelméleti megközelítésekre jellemző tanulásértelmezésnek megfelelően tanulhatnak. Esély sincs rá, hogy valami mással megismerkedjenek. Megint más, részben az előzőhöz kapcsolódóan. A konstruktivista pedagógia a hazai neveléstudományban, pedagógusképzésben és továbbképzésben egy „megtűrt elem”, egy szélsőséges irányzatnak titulált törekvés, ha az oktatás során egyáltalán előkerül (de nem is nagyon kerül elő). A konstruktivista pedagógia nem kapott még a hazai akadémiai világban tudományos legitimitást (ez máshol nem így van). Egyfajta áltudománynak tekintik sokan, de kimondani ezt senki nem meri, az egyenes beszéd a hazai neveléstudományi közéletnek nem igazából a sajátja. Most legalább szó volt róla egy sok részletet megvilágító vitában, bár nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, milyen nagy számban olvasták a sorainkat a kollégáink.

Legeslegvégül: Imre, veled jó vitatkozni, mert ragaszkodsz a témához (tárgyszerű vagy), megfontolod a másik érveit, fikarcnyi személyeskedés sincs abban, amit írsz, mondasz, az érveid erősen gondolkodásra késztetnek, érvelsz és nem kinyilatkoztatsz, elismered, ha egy részkérdésben azonos nézeten vagy a másikkal. Azt nem mondom, hogy remélem még sokszor lesz erre lehetőség, mert szívesebben lennék veled egy platformon inkább, ha vitatkozni kellene, s így erősíthetnénk egymást, de ha kell, persze vitatkozzunk. Ilyen úgyse nagyon van az akadémiai nyilvánosságban ma Magyarországon (a pedagógiában, bár egy kicsit több, mint akár 5-10-20-30 évvel ezelőtt).